Nyárzáró

Ezen a nyáron rengeteget sikerült tanulnom. Elsősorban az emberekről, és a céljaimról.
Amennyire gondtalannak indult a nyár első fele, olyannyira lett bonyolult és eszeveszett a vége. De persze mindenből a legjobbat kell kihoznia az embernek, így jelenleg még én is rakosgatom a kirakós darabjait.

Június 14
A magasabb pozícióból valóban gyönyörű a kilátás, csak épp a berendezés omladozó. Fényűző társaságokban kellemesen el lehet beszélgetni a semmiről, és kezet rázni olyanokkal, akiket egy kedves mosoly erejéig megjutalmazunk a figyelmünkkel. A pincérek libasorban besétálnak a tálcán kínált élettel, mindenki megáll a mondanivalóban, és a pincérek irányába fordulnak. Hirtelen már senkit sem érdekelnek a félbehagyott mondatok, amelyek még ott pihennek az ajkaid között. A szavak eggyé válnak azzal a nyirkos párával, ami ezt a közeget egyébként rendszerint jellemzi, majd kisuhannak a kirakatmód beállt topmodell feleségek mellett anélkül, hogy bárki észrevenné őket.
Ott állsz egy pohár pezsgővel a kezedben, az egyetlen tárggyal, amivel képes vagy közeli kapcsolatot kialakítani az ott töltött este alatt, és a szemeddel fürkészed a szinte eggyé olvadt tömeget. Aprókat kortyolva észreveszed, hogy néha nevetésükkel kitűnni kívánnak a csinos negyvenes feleségek, akik pontosan tudják, hogyan rabolják el ezeket a lopott másodperceket az agglegények még felhúzatlan karóráiból.
A legnagyobb mágnások már tudják, hogyan tartsák maguk mellett asszonyaikat, épp ezért semleges témákról beszélgetnek. De hiába, mert a társaságukba ácsorgó hölgytekintetek egyenesen a kivetítőkbe kapaszkodnak, amiket részeg menedzserek forgatnak le a fejükben, combközépig felhúzódott ceruzaszoknyák láttán.
Egyedül szobrozom ólomkatona módjára a csatatér közepén. Egy házaspár mutatkozik be erélyesen, de az udvariasság csak addig kíván a társaságunkba lenni, amíg el nem felejtjük egymás nevét. Beszédem közben újra látom szökni a szavakat az ajtón, és senki sem kap a kezével utánuk, hogy elállja az utukat. A hölgy mellettem végigmér a szemével, és rám kacsintva azt reméli, unalmam egy magányosan álló hálószobáig kerget az ő társaságában. Ott aztán dollárok millióival szórom be a testét, és egy jól sikerült fotográfiát csúsztatok retiküljébe, amiben ugyan úgy elveszik minden, mint ahogyan ebben határok nélküli térben, ahol az emberek porszemek módjára szállnak arra, amerre fújja őket a szél.

Június 20
Az emberek kedvük szerint rángatják zsinóron egymást. Egy óriási bábparaván mögül mozgatjuk a bábukat, és nevetve szinkronizáljuk őket. Ha megunjuk az egyiket, gyors mozdulattal átemeljük a díszlet felett, és már izgatottan válogatjuk, vajon milyen karakter legyen a következő, akit a publikum szemé elé tárunk.
Küllem szerint választjuk ki azokat, akiket megérdemeltnek érzünk arra, hogy a színdarabunkban szereplővé avanzsáljanak. De egy rövidebb idő elteltével a legszebb bábokat és képesek vagyunk addig nyúzni, amíg meg nem kopnak. Aztán már kevésbé lesznek érdekesek, és félredobjuk őket.
Megjavítani nem szeretnénk őket, hiszen az időigényes, és elkapkodja más addig a legkülönlegesebbnek tűnő figurákat. És mi nagyon önzőek vagyunk, mert az összes szépen megmunkált játékot magunknak szeretnénk, és közben észre sem vesszük azokat, akik a paraván mellett fekszenek megkopott karocskákkal, és félig leszakad zsinegekkel.
Végül a fonott kosár, amiből elkapkodtuk a szereplőket üres lesz, és szanaszét hever majd a körülöttünk lévő padló megsérült alakokkal. Olyankor pedig rajtunk múlik mit teszünk. Egyenként megjavítjuk őket, vagy átsétálunk egy teljesen másik paravánhoz, ahhoz ideig-óráig lesz mivel újra játszanunk, amíg minden el nem kezdődik elölről.

Folyt.köv