Katona

Csodálatos dolog a technika. Több száz kilométerre lévő nagyapámmal sikerült hosszasan beszélgetni Skype-on, aki irigylésre méltóan optimista és erős ember. Az élet nem válogat abban, hogy kit választ ki betegnek, kinek ad láthatatlan pajzsot mindazok ellen, amitől a legtöbben rettegnek.
Néha a legcsendesebb és jelentéktelennek tűnőek lesznek a kiválasztottak, persze más értelmekben mint egy fantasy filmben. Ezek a kiválasztottak nem küzdenek sárkányokkal, hataloméhes és kegyetlen uralkodókkal, de gonosz földöntúli lényekkel sem.
Az életben magával az életbe maradással kell néha megküzdeni ezeknek a harcosoknak. És az összes erő, amit magában hordozott ez a bezárkózott de annál lenyűgözőbb ember, most kívánkozik a legjobban a szemem elé. Vannak olyan emberek, akik között láthatatlan kapocs van és kötelék. Amikor megpillantottam a képernyőn, és egymás szemébe néztünk nem szorult össze a gyomrom csontos arca láttán, hanem végtelen büszkeség töltött el, hogy a szemében ugyan azt a határozottságot láttam, mint a katonafotókon, amik a hálószobájuk falát díszítették odahaza.

Amikor behunyom a szemem, előttem vannak azok a piszkosan régi nyarak, amikor Csepel kerékpárokat szerelt a sufniknál, és bátortalanul álltam kis srácként mellette, azt figyelve, ahogyan egy szétszedett alkatrészekből hogyan képes egy szerkezetet összeállítani. Akkor még sötétbarna göndör haja nem az időtől lett szürke, hanem a homoktól, amivel a tenyeremben szórakoztam.
Előttem vannak az atléták, amikben télen nyáron az udvart járta, és ahogy pörög az idő kereke, és melyek anyaga neki a kertben kapálástól lett vizes, ugyan az nekem a futástól válik nyirkossá.
A karácsonyok, amikor büszkén nézett végig rajtam, és bár soha sem mondta ki, tudtam hogy azon kevesen közé tartozunk, akik értik egymást félszavakból, és tekintetekből.
Érzem a régies tapéta illatát, a kopott könyveket a polcon, és ujjaim között felismerem a kedvenc foteljének bársonyos anyagát. Ízlelem a bort, amivel mindig megkínál, és hallom a köhögést, amiből mindig tudtam mikor ücsörög csendben a terasz lépcsőjén.

A köhögés zökkent vissza a gondolataimba. Ez a hang még mindig ugyan az maradt mint akkor, két szava között néha nehezen veszi a levegőt, de ez nem torpantja vissza a mondanivalójától. A szavakat egy láthatatlan papíron jegyzeteli a szívem, mert tudom hogy ezeknek a szavaknak mindig is ott volt a helye, még akkor is, amikor az évek alatt felhalmozódtak az üres papírlapot, mert nem volt mit írni rá.
Mi sosem kérünk elnézést, mert egyszerűen nem kell. Büszke természetünk arra buzdít minket, hogy megszorítsuk egymás kezét, és megveregessem a vállát. Mert tudjuk, ez még nem a vége semminek, a java még csak ezután következik.