A bátor emberek bensőséges viszonyban állnak a félelemmel.

Egy rendhagyó posztot szeretnék ma megosztani.

Nem kevesebb mint pár hónappal ezelőtt komoly változások álltak be az életemben. Munkahelyet váltottam, teljesen átformálódott ez miatt a közeg amiben mozogtam, és az életforma is, amiben éltem.
Nem ment minden zökkenőmentesen, épp ezért orvosi segítségre szorultam, ahol depressziót , szorongást, alvás és hangulatzavart állapítottak meg.

Sokat gondolkodtam azon, hogy mindezt leírjam-e, publikáljam e másoknak. Tartozik e ez másra a hozzám legközelebb álló embereken kívül. És ha tudnak róla mit fognak hozzá szólni, mert mindenki egy motiváló és rendkívül pozitív embernek ismer a környezetemben.
De rájöttem, hogy semmi nem történik ok nélkül, így is lehet ugyan az az inspiráló ember belőlem mint aki eddig voltam. Ez vagyok most én, és büszke vagyok így is magamra.
Pont azért lettek problémáim, mert a gondjaimat mindig elnyomtam magamban, és igyekeztem némán cipelni őket egy hátizsákba rejtve a hátamon.
Féltem mit szólnak az emberek mindig ahhoz amit csinálok, és vicsorogva lesik mikor lehet megkövezni, mikor hibázok végre.
De egy dugig zsúfolt hátizsák előbb utóbb leszakad.
Ezen nincs semmi csodálkozni való. 

Rendkívül motiváló és felszabadító élményként élem meg mindezt. Hiszen attól hogy az embernek vannak ilyen jellegű problémái, nem kell hogy feltétlen azt jelentse hogy elfelejt élni, vagy nem szeret élni. Egyszerűen lelassul körülötte a világ, és kinyílik egy harmadik szem ami által új szemszögből fedezheti fel újra a környezetét, és önmagát.  
Tudjátok az van bennem, hogy mindazt amit kapunk a sorstól valamiképpen a személyiségünk részévé válik attól függően hogy mihez kezdünk mindazzal, ami megadatik. Ahogy egy boldog párkapcsolatot el lehet rontani pillanatok alatt, úgy egy ilyen élethelyzetből is ki lehet préselni a maximumot.

Több mint egy évtizednyi küzdősport után elfelejtettem, hogy mindez nem azt kell jelentse hogy a lelkem és a testem sérthetetlen. Nem vagyok makulátlan, és el kell fogadnom azt, hogy meg kell érintsenek a dolgok, és meg kell mindezt mutatnom a világnak.
Ez az én leckém.

Alapvetően a magas elvárások, a munkamánia, és az érzelmek elfojtásába botlottam el. Az emberekkel való kapcsolataim sok esetben félresiklottak. Nem kaptam kellő megértést, és megbékéltem azzal, hogy ez valamiért így teljesen rendben van. Minden problémának a forrását határozott mozdulattal szeretném elzárni, és teljesen más aspektusba helyezni őket. Az ember egyik fő támasza a hozzá közelállókon kívül a hobbijai, a személyisége, és az értékrendje.
Ezek a legfőbb fegyverek.

A hétköznapokat az apró dolgok, és a kalandok teszik különlegessé, amikből a részemet továbbra is, ha nem aktívabban kiveszem.
Persze az emberi kapcsolatok rész mindig a legbonyolultabb, de a természetes szelekció ahogy a természetben, itt is kiválóan működik.
Minden egyensúlyba kerül. 

Szóval vannak démonjaim, és talán egy ideig küzdeni fogok velük, de tudom hogy egyenként térde fogom kényszeríteni őket.
Az erő ami évek alatt felhalmozódott magamban a születésemtől egészen eddig, 26 éves koromig, most a legnagyobb hasznomra válik. És miből táplálkozna az erő, ha nem a nehézségekből, és az akadályokból amivel szembesülök?

Ennek fejében remélem még több emberhez eljut mindaz amit képviselek, és a példámon felbuzdulva erőt adhatok másoknak is.